Depresszióból is ki lehet gyógyulni.... 

Tegnap egy csodálatos találkozón vettem részt. Próbálom szavakba önteni, bár leírhatatlan volt az élmény.

Aki nem volt még ilyen összejövetelen, nem tudja milyen érzések kavarognak ilyenkor bennünk.

"Ezer" éve voltam egy olyan rendezvényen, ahol tömeg és előadók és fények és taps, amit sokszor nem is magunktól tettünk. Nahát ez nem igazán tetszett, főleg, hogy muszáj volt felállni is taps közben.

Ez elmúlt! Ilyen rendezvényre nem járok.

A jelen :

Több mint egy éve olyan rendezvényekre járok, ahol saját akaratomból tapsolok és, ha felállok , azt azért teszem, mert az az ember, akinek tapsolok olyan érzelmeket, tiszteletet ébreszt fel bennem, amiért a lábaim felemelik a hátsóm a székről , és könnyeim visszaszorítva szeretetből tapsolok.

Na ezért is járok ilyen rendezvényekre, mert rengeteg szeretet van a levegőben.

És igen pénzt is szeretnék keresni, mert akár kimondjuk, akár nem szükségünk van a pénzre.

És MI itt EGYÜTT keressük meg a jövedelmünket, és tudod hogyan? Úgy, hogy rengeteg embernek segítünk elindulni a gyógyulás útján. 

Sok sok szeretetet adunk és kapunk.

CSAKIS az marad köztünk, aki szereti az embereket.

Visszatérve a tapsra :

Persze, hogy tapsolok például egy olyan fiatal lánynak, aki a pszichiátriai zárt osztályt is megjárta és kizárta a külvilágot, a családját az életéből. Akinek az anyukája nem hagyta Őt elveszni a világban, és felkereste a mi segítő orvosunkat , megfogadva tanácsait, és kihozta lányát a pszichiátriáról. Ez a lány tegnap kb. : 430 ember előtt a színpadon mesélte el történetét megragadva az alkalmat, hogy édesanyjának megköszönje, hogy visszatért az életkedve, a boldogsága és kimert állni ennyi ember elé beszélni . A mögöttem lévő sorban ült az anyukája. Amikor megkérte a lány, hogy álljon fel, hogy  büszkén megmutathassa Őt, én láttam az arcát, az elmúlt fájdalmát, az örömét, hogy a lányát boldognak és hálásnak láthatta. Szem nem maradt szárazon azokban a pillanatokban, amikor a zokogó édesanyját néztünk. ❤️

Én jártam látogatni a barátnőmet egy éven át a pszichiátrián, volt zárt osztályon is, láttam milyen ott az "élet", láttam Őt leépülni, elfogyni, láttam a tekintetét, amikor próbált erősen koncentrálni, hogy eszébe jusson kik vagyunk mi körülötte. Volt, hogy nem ismert fel bennünket, de Mi tudtuk ki Ő és ott voltunk vele , amíg lehetett. Egy nap visszanéztem a kórházi szoba ajtajából, akkor már nem tudott beszélni és egy falatot sem evett aznap. Láttam, mintha mondani szeretne valamit a szemével nekünk, de csak másnap értettem meg, mikor korán reggel telefonált a családja, hogy elment örökre , akkor értettem meg, hogy Ő már tudta, hogy többé nem tudjuk meglátogatni, akkor értettem meg, hogy a szeme elbúcsúzott tőlünk.

Bárcsak a kezemben lett volna a lehetőség már akkoriban, és tudtam volna segíteni neki visszatérni közénk. Bárcsak... 

Sajnos nem volt, és el kellett engedni Őt 54 évesen. 

Folytatás később....